Szavazás vége

Sziasztok!

A legtöbb szavazatot a Tökéletes helyettesítés cím kapta, így jövő héten ezzel a címmel kaptok novellát, de egy újabb is megfogant a fejemben, úgyhogy jövő hét vége felé, még plusz egy novellát is hozok valószínűleg. :) 

 Addig is kitartást, már csak két nap és hétvége! :D 

Puszii

Regii

Szavazzatok!

Helló Mindenki!

Kint van a szavazás jobb oldalt szóval még több mint egy hétig lehet a címekre szavazni. A legtöbb szavazatot kapott címmel írom meg a novellát és teszem fel 2 hét múlva! :) 

Szóval szavazzatok! 

Puszii 

Regii

Visszatérés! :)

Sziasztok!

Tudom, hogy sokáig nem készült, új novellám, de nem volt pályázat az elmúlt időben,és kedvtellésből nem igazán tudtam írni. De azt hiszem vannak új ötleteim, és szeretnék újra hozni új novellákat. :) 

   Szóval szeretném ha segítenétek: Ismét kiteszek szavazásba néhány esetleges címet, válasszatok közülük, és azzal a címmel írok új novellát. 

Jó hétvégét Mindenkinek! :) 

Regii

*Kollégium - Pokol, vagy Mennyország?

Sziasztok! :)) Rég nem érkeztem új novellával, de most úgy éreztem, kéne hoznom egyet. A Kiálts a szabadba! pályázatra írtam ezt a történetet. Gondoltam érdekelne titeket.
Azoknak az osztálytársaimnak ajánlom, akik koleszosok, mert az ő helyzetük adott ihletet ehhez. :) Köszönöm nekik :$ (L)
Na jó olvasást!
Regii

Kollégium- Pokol, vagy mennyország?

  Még eléggé világos volt, mikor másnap délután a bőröndömmel felszálltam a hat órási Székesfehérvárra tartó buszra. Én kértem meg anyáékat, hogy ne vigyenek el, én akartam busszal menni. Rosszabb lett volna, ha látom őket elhajtani a suli parkolójából, mint így, hogy még otthon elbúcsúztam tőlük. Hülyének éreztem magam, amiért ennyire túldramatizálom ezt az egészet, hiszen pár nap múlva úgyis látom őket. És egyébként is, mióta lettem én ilyen kis nyuszi, aki nem akar megválni édes otthonától, meg a családi idilltől? Hiszen ez az iskola jónak ígérkezik, és az osztálytársak nagy részét már ismerem a gólyatáborból. Közülük is még hárman a kollégiumban fognak lakni és talán, ha szerencsém van még szobatársak is leszünk. De azért egy könnycsepp mégis csak kicsordult a szememből, mikor elhagytuk Tatabányát, s már csak ismeretlen táj vett körül.

„A suli, amit bejelöltél, és ahová felvettek, egy nagyon jó iskolának tűnik. És az egészségügy akkor is jó pálya.”– mondta anya többször is.

Igen, nagyon vonzott az egészségügy. Meghoztam a döntést, hogy Székesfehérvárra fogok iskolába járni, még akkor is, ha ott kollégiumban kell laknom, és még akkor is, ha másik egészségügyi iskolába akartam menni. De az elszántságom a szeptember közeledtével egyre gyengült.„És hétvégénként is mindig hazajössz.”- Én is már ezerszer gondolkodtam rajta. Próbáltam pozitívumokat keresni és valahogy megijesztett, hogy mindig találtam is elég sokat. A képzeletbeli pro/kontra listám „pro”’ részébe sokkal több feljegyzés került, mint a másikba.

  Székesfehérvár tagadhatatlanul szép volt és egyedi. Más volt, mint Tatabánya az egyszer biztos. A pályaudvara is óriási volt, és az út, amelyiken végigmentem az iskola felé, majdnem mindegyik sarkon tartogatott egy szobrot, vagy egy másik iskolát. A gólyatáborban tett sétánkról, még emlékeztem is a sulik neveire, mert azok is a Belvárosi I. István Középiskola tagintézményei.

  Hála istennek minden gond nélkül odataláltam a Gyümölcs utca 15. –be. A zöld épület három emelet magasan nyújtózkodott a felhőtlen kék ég felé, és igaz, hogy a színe alapvetően borzasztó volt, hiszen türkiz zöld színűre volt mázolva, de ebben a környezetben kifejezetten tetszett a külseje. Jobbra az iskola épületétől emelkedett a magasba a Nemes Nagy Ágnes Leánykollégium, és hozzá képest a zöld épület kicsinek tűnt. Tíz emelete volt, és csak remélni mertem, hogy lift azért van, főleg ha négy emeletnél feljebb leszek. A két építmény között egy park volt kialakítva, paddal, sok árnyékot adó fával és egy szép szökőkúttal. El tudtam magamat, és a napjaimat képzelni itt, s ettől egyre lelkesebb lettem.

- A két szobatársad már itt van. – mosolygott a kilencedikesek nevelőnője, mikor felkísért a szobámig. – Eligazítás vacsora után lesz, addig be lehet rendezkedni.

 A két lány éppen elmélyülten beszélgetett valamin miközben pakolásztak. Konstatáltam, hogy egyik sem az osztálytársam, de kedvesnek tűntek. Túlestünk a köszönéseken, aztán egy darabig, csak kínos hallgatásba merültünk, de végül felengedtünk, és jókat beszélgettünk. Niki a szőke hajú Barbiebaba, csacsogott sokat, de aranyos volt. Zsófi a barna hajú Kleopátra, kicsit hallgatag volt, de remek humorral volt megáldva.

   Az eligazítás este, sok jegyzetelést kívánt, és sok agykapacitást. A nevelőnk nagyon sok mindent elmondott és sok jó tanácsot adott, hogy mire figyeljünk oda és mit jó, ha megteszünk. Miután nagy nehezen átestünk a zuhanyozáson felhívtam anyáékat is és a barátaimat is. Könny kellett volna, hogy gyűljön a szemembe, mint ahogy akkor is mikor a buszon ülve visszagondoltam rájuk, és ezt sehogy sem értettem. Pedig ugyanúgy hiányoznak, és hiányozni is fognak.

  Másnap reggel hétkor csörgött az óra, de nem az enyém hanem Zsófié. Szó nélkül másztam ki az ágyból és végeztem el minden teendőmet. Ahogy kell összepakoltunk a szobánkban, kitakarítottunk, de egyikőjük se volt közlékenyebb nálam.

  Zsófi nem a Bugátba járt hanem a Hunyadi Mátyás tagintézménybe, ezért, ő nem velünk jött. Így csak Nikivel mentünk át az iskola épületébe, ahol az osztálytársaim egy része már ott volt. A földszinten volt a termünk, a klub, ott gyülekeztünk. Akik gólyatáborból ismerték egymást már leültek egy kupacba, de nekem nem állt szándékomban náluk leragadni, mindenkit meg akartam ismerni. Aki mellé leültem nem volt beszédesebb nálam, csak éppen alacsonyabb, de remekül eltársalogtunk. Vicces volt, és sok jó sztorija volt, na meg ragaszkodó is. Éreztem, hogy mi jó barátnők leszünk, Hellával.

  Az osztályfőnökünk testnevelés tanárunk is volt egyben, és semmi mást nem is tanított nekünk. Ennek ellenére rendes volt és értette a viccet is. Mindenről tájékoztatott bennünket és amiért szimpatikussá vált, hogy nem olvasta fel az egész házirendet. Megkaptuk az órarendünket is, és néhányan a diák igazolványt is átvehették, akinek már postázták. Szerencsére köztük voltam, és elhatároztam, hogy a képemet rajta –ami még rosszabbnak nézett ki, mint egykor– senkinek nem mutatom meg.

- Az enyém borzasztó. – sóhajtotta Hella, aki szintén a zsebébe süllyesztette inkább a diákját. – Hadd nézzem a tiedet! – kérte vigyorogva.

- Enyém is az. – vágtam rá és nekem is a zsebemben lett meg a helye. – Inkább ne akard látni.

Vállat vont, de csak kuncogott, nem tett megjegyzést.

  Nem volt fárasztó nap, ez biztos, viszont elég unalmas volt. De legalább szünetekben kimehettünk a teremből. Az iskola belülről is elég modern és tiszta, na meg világos. Hellával körbejártuk az egészet körülnéztünk, milyen lesz négy éven át ezeket a folyosókat róni.

  Nap végén a kolesz ajtaja előtt elköszöntem Hellától, majd bementem. Lepakoltam a cuccaimat, és miután megtaláltam az étkeztetési jegyemet, lementem a menzára. A jellegzetes menzaszag körbelengte az egész helységet, ami még szerencsére nem volt nagyon tele. Nem néztem meg, mi az ebéd, de igazából nem voltam válogatós. Fogtam a tálcát és elindultam az egyik ablak felőli asztal felé, mivel sehol nem láttam ismerőst.

- Keresztes Mónika? – Mondta ki valaki a nevemet, és mikor odapillantottam láttam is a kérdezőt. Egy barna hajú srác volt, visszafogott kék szemekkel, egy természetes mosollyal az arcán.

- Én vagyok. – ráncoltam a homlokomat, mert sejtelmem se volt mit akarhat tőlem egy idegen srác.

- Akkor ez a tiéd? – Csak akkor néztem meg mit tart a kezében és az egy nagyon is diák igazolványra emlékeztető dolog volt. Letettem a tálcámat és a zsebemhez nyúltam, ami üres volt.

- Oh, igen! – vettem át hálásan és megnéztem. Tényleg az enyém volt. Mikor hagytam el?  – Köszi szépen!

- Szívesen. – vigyorgott vissza, már lelkesebben, mint az előbb. – Erik vagyok! – rázott velem kezet. – Odaülsz hozzám? Valahogy érdekesnek tűnsz. – Kacsintott egyet, és ez a kacsintás tőle olyasmi volt, mint egy írónak, ha tollat fog a kezébe. Mintha hozzá tartozott volna ez a mozdulat.

 Bambán bámultam távolodó alakja után, majd egy hatalmas mosollyal követtem. Egyre inkább kezdtem gyanakodni, hogy a Pokolnak nevezett kollégium, nekem még Mennyországgá is válhat. 

*Jelezz nekem!*

Sziasztok!


Szasza pályázatára írtam egy novellát és miután elküldtem neki, gondoltam megosztom veletek is! :)) Jó olvasást kívánok, lehet pipálgatni! :D (L) *-*


Puszi
Regi

Jelezz nekem!

Idegesen járkáltam  fel-alá a fehérre mázolt, gyönyörű kertű barátságos ház előtt, ahová annyi sok szép emlék fűzött. A kezem remegett az idegességtől, s a szívem a torkomban dobogott, miközben újra csengettem – már vagy ötödszörre – holott tudtam, hogy felesleges. A nagy terepjárójuk sehol sem volt, pedig mindig a felhajtón szokott állni. A csengő alatti névtábla, aminek a család nevét kellett volna mutatnia eltűnt, és Lucy a kutya sem ugatott meg, ahogy itt sétafikáltam, sőt mi több, elő se jött.

- Nem laknak már itt. – szólt ki hirtelen a szomszéd kapun, egy idősebb hölgy. De amit mondott én is tudtam, hiszen világosan le volt írva a papírra, amit a kezemben szorongattam, mióta csak elolvastam.

- Nem tudja hová költöztek? – kérdeztem, de tudtam, hogy a nő sosem ápolt olyan jó viszonyt a szomszédaival, hogy ezt tudja.

- Sajnos nem. – felelte, pedig lerítt róla, hogy igazándiból nem nagyon érdekli a dolog. – Annyit tudok, hogy ma hajnalban indultak el.

- Hát, köszönöm. – biccentettem, és legszívesebben üvöltöttem volna. Mi a fene folyik itt??

Otthagytam az utcát, amin korábban oly’ sokszor végigmentem. Szinte futva tettem meg az utat hazáig, mert olyan ideges voltam, hogy egyszerűen képtelen lettem volna csak úgy sétálni.

- Hol voltál Jesse? – kérdezte nővérem, mikor becsaptam az ajtót, és letéptem magamról a cipőmet, meg a pulóveremet.

Nem válaszoltam, mert nem tudtam. A hangom remegett volna, ha megszólalok, éreztem. Úgy tettem, mint aki nem hall semmit, csak mentem tovább a szobám felé, miközben újra elővettem a telefonomat.

- Héj, öcsi kérdeztem valamit. – fogott meg a vállamnál fogva és fordított maga felé. – Mi a baj?

- Semmi, Carmen, nem érdekes. – hazudtam.

- Aha, persze. – fonta össze a karját. Szerettem, hogy mindig segíteni akar, és mindig számíthatok rá, de most örültem volna, ha felmehetek a szobámba egyedül. – Mondd el, Jesse. Hol voltál?

- Lily-éknél. – sóhajtottam, de szinte a fogamon át szűrtem a szavakat.

- És mi volt, amitől ennyire… dühös lettél? – kereste a szavakat, az idegállapotomra. De még így is elég enyhén fogalmazott…

- Épp ez az, hogy semmi. – fakadtam ki, mert nem bírtam tovább. – A házuk üres, sehol senki, még a kutya se és a szomszéd közölte, hogy elköltöztek.

- Elköltöztek? És nem is szólt neked Lily semmit?

- De, hagyott egy ilyen kis üzenetet. -  nyújtottam felé a már teljesen szétolvasott papírt. Gyanakodva vette át és kezdte el olvasni a szöveget, amit már én kívülről tudtam: „ Jesse! Anyuék közölték velem, hogy el kell költöznünk, azért is, mert jövő évben amúgy is ott járnék majd főiskolára. Szörnyen fáj, de tudom, hogy nem tudnánk tartani a kapcsolatot, és búcsúzni nem tudnék, másképp nem bírlak elengedni. Szeretlek, Jesse! Te vagy az életem, és ez az egy év, életem legjobb éve volt. Szörnyen sajnálom!”

- Csak ezt hagyta itt neked? – kérdezte kissé ingerülten. – Csak hagyott egy kis cetlit az a ribanc?

- Héj! – pirítottam rá. Ezt tette vagy sem, őt ne ribancozza le senki! – De igen… csak ennyi volt.

- Nem csodálom, hogy kiborultál. – adta vissza a papírlapot. – És annyit se mondott, hogy hová mentek vagy, hogy..?

- Mondom, hogy semmit. – ráztam a fejem, és ha ciki, ha nem közel álltam hozzá, hogy elbőgjem magam. – Ma reggelig halványlila gőzöm sem volt arról sem hogy költöznek.

- Na szép! – grimaszolt.

- Figyelj nekem most… én most bemegyek a szobámba. – morogtam, és már itt se voltam. Bevágtam a szobaajtót, belerúgtam az ágyamba, majd földhöz vágtam a legelső dolgot, ami a kezembe került – a távirányítómat, mint az utóbb kiderült. Remegő kézzel ütöttem be újra a telefonomba Lily számát, és tárcsáztam, attól függetlenül, hogy az előző körülbelül tíz hívásomra, mindegyikre hangposta volt a válasz. Ez alkalommal sem volt ez másképp. Új telefont vett magának, vagy csak új kártyát, hogy még véletlenül se érjem el? Ha szakítani akar, miért nem mondta ezt? De ha nem akkor meg miért hagyott itt válasz nélkül?? Csak jelezz nekem, Lily! Jelezz nekem, hogy tudjam merre vagy!

  Mérgesen letörölgettem a könnyeimet. Erősnek kell maradnom, most különösen!

Hónapokkal később

Hazudnék, ha azt mondanám, sokkal jobban érzem magam, de már nem vagyok olyan mint azelőtt voltam. Az idő talán tényleg segít és könnyít, ahogy mondják. Lehet, hogy egy év múlva, már nem is fog érdekelni és esetleg mással fogok járni? Nem! Az kizárt! – kiáltott rá a szívem az agyamra. Mindenhol és mindig éreztem a hiányát. Az iskolában ahol persze minden nap találkoztunk, a szobámban ahol néha együtt aludtunk, a buszmegállóban, a  buszon, az utcákon. Néha azt kívánom, bár ne emlékeznék semmire és bár hagynám a fenébe ezt az egészet, de néha meg úgy érzem, hogy azért jók ezek az emlékek.

  De egy hónapomba került mire kifelé, tudtam mutatni valami vidámságot, valami örömöt. Szüleimet nem túlzottan hatotta meg ez a dolog, mert egyrészt sokat dolgoztak, másrészt, csak egyszer beszélgettek úgy igazán Lilyvel. Viszont Carmen eléggé sajnált és még most is néha látom, hogy úgy néz rám, mintha valakim meghalt volna, holott nem túlzottan kedvelte Lily-t, de azért rám tekintettel volt, ahogy mindig is.

  Elő akartam venni a telefonomat, hogy bekapcsoljam, hátha hívott valaki, de kiesett a kezemből, egyenesen ki a betonra. Bosszankodva lehajoltam érte, de mikor felegyenesedtem, azt hittem hallucinálok. Nem! Ő nem lehet itt! Biztos csak összekeverem valakivel – hitegettem magam, pedig őt bárhol felismerném. De azért nem álltam meg megnézni őt, továbbmentem ki az utcára.

- Jesse! – kiáltott utánam ismerős, gyönyörű hang, de én nem álltam meg. Nem szabad, mert ha most megfordulok,  akkor nem tudok majd újra elindulni, és lekésem a buszt is. DE volt bennem valami más is ezek mellett. Talán büszkeség? Vagy harag? – Héj, Jesse! – Atlétikázott, persze, hogy nem tudtam, olyan gyorsan menni, hogy ne érjen utol.

- Lily! – leheltem, mikor megállt előttem, és szép barna szemeibe néztem.

- Én vagyok. – bólintott egy félénk mosollyal az arcán. - Hiányoztál és vissza kellett jönnöm hogy lássalak…

- Nekem viszont most arra kell kérnelek, hogy hagyj békén! – Szelíden arrébb toltam az útból, és ha ciki, ha nem futásnak eredtem, és a sarkon felugrottam a buszomra.

  Nem igaz! Hónapokig nincs sehol. Eltűnik, a fene se tudja, hová megy, csak egy cetlit hagy és most meg csak így feltűnik itt? És azt várja, hogy én is azt mondjam, hogy hiányzott és szeretem?

  Hála istennek senki sem volt otthon mire hazaértem, mert Carmen még az egyetemen volt, a szüleim meg még dolgoztak. Ledobáltam a táskámat mindent az ajtóba és csapkodva mentem be a fürdőbe, ahol arcot mostam, és összeszorított fogakkal vártam, hogy lenyugodjak. Mikor végre sikerült kimentem a táskámért és bezárkóztam a szobámba, hogy tanulni tudjak, de hiába próbálkoztam, nem ment, s szívem szerint széttéptem volna a könyvet.

  Csengettek, és fel kellett vennem a normális ábrázatomat, hiszen nem fogom mutatni egy vendégnek se, hogy mennyire a fenébe kívánok most mindent.

- Szia Jesse! – köszönt, és legszívesebben azonnal, vissza is csuktam volna az ajtót, de aztán folytatta. – Kérlek, beszéljük meg! – mosoly már sehol nem volt az arcán, mint korábban, sőt, mintha kicsit sápadt is lett volna.

- Rendben. – sóhajtottam végül. – Gyere be, és ajánlom, hogy magyarázz meg mindent!
Hálásan rám pillantott, majd belépett az ajtón én meg becsuktam utána. Amíg beértünk a nappaliba, teljes csendben voltunk, sőt, még miután leültünk, sem szólalt meg egyikőnk sem. Aztán végül ő kezdett bele. 
- Én tudom, hogy szörnyen megbántottalak. – Hangja csak suttogás volt, ha ment volna a tévé nem is hallottam volna jól. – Nekem is iszonyúan fájt, de tudtam, hogy képtelen lennék elbúcsúzni. Jobbnak láttam így, hogy elmegyek. 
- Szerinted jó volt az, hogy válasz nélkül itt hagysz? – Kezdett megint felmenni bennem a pumpa. – Azt se mondtad meg, hová költöztök, semmit!
- Mert utánam jöttél volna. – mondta az egyértelműt. 
- Ez így van, de ettől még elmondhattad volna. – fontam össze a karomat ültömben. – Elmentem volna, hogy megmagyarázd, de ha arra kértél volna visszajövök, de legalább nem úgy telt volna el több hónapom, hogy tudatlanul várok valami jelre tőled! 
- Nem tudtalak volna visszaküldeni, nem érted? – rázta a fejét. – Elmenni is alig tudtam, vagy háromszor visszafordultam, mire végleg otthagytalak a szobádban. Szeretlek, Jesse és ez mindig is így lesz! 
- Amíg egy újabb agyszülemény miatt el nem mész újra, én meg ismét hoppon maradok, igaz? – Ez csak úgy jött belőlem. Amit egy ideje már tartogattam, most nem tudtam visszafojtani. 
- Mond el mi a helyzet, Jesse. – kérte. – Továbbléptél? Van valaki más? Belehasadna a szívem, de mondd meg és elmegyek, hagylak tovább élni. 
 - Nem, nincs más, és minden akaratom ellenére nem sikerült túllépnem rajtad. – Nem néztem a szemébe, míg ezt mondtam, konokul az ablakon bámultam kifelé. 
- Akkor mit gondolsz, újrakezdhetnénk? – kérdezte félszegen. Még mindig nem néztem rá, pedig éreztem a pillantását az arcomon. Haragudtam rá… Ha már nem is annyira, mint pár perccel, vagy órával ezelőtt, de így volt. 
- Visszaköltöztetek? – kérdeztem válasz helyett. 
- Csak én. – válaszolta, s ez annyira meglepett, hogy rákaptam a tekintetemet. – Nem vette meg senki a házat, aztán végül nem is próbálkoztunk tovább. – magyarázta. – Megmondtam anyáéknak, hogy én nem megyek a Harward-ra. Egy itteni főiskolát néztem ki magamnak, és bár én már magántanulóként leérettségiztem, itt maradok. 
- Esküszöl, hogy nem mész el soha többet? – néztem mélyen a szemébe, de feltűnt, hogy közelebb vagyok hozzá, mint az imént. 
- Nem. – lehelte magabiztosan. – Te sem leszel soha olyan hülye, amilyen én voltam? 
- Ne viccelj. – egy apró mosoly kúszott az ajkamra a mondat közben. – Szeretlek!
- Én is szeretlek, téged. – A vallomást egy szerelmes, mi több szenvedélyes csókkal pecsételtük meg. Egy örök pecsét marad ez örökre, ami mindig figyelmeztet minket, hogy tartsunk ki egymás mellett. HátHhgjhghgjghjghg

*Gonosz angyal*

Hellósztok!
Igen, jól látjátok, hoztam egy új novellát, amit ma este írtam meg :)) Át is néztem, úgyhogy gondoltam felteszem. ;) Komikat kérek és pipákat!
Jó olvasást!
Regi

Gonosz Angyal

 /Linda/

  A műkörmömmel kopogtam az asztalon, miközben azt az új helyes srácot bámultam. Ma érkezett az iskolába. Messzebbi városból költöztek ide, és ezért íratták új suliba. De igazából nem nagyon érdekel honnan vagy, hogy került ide. Jól néz ki és ez érdekel csak.

- Ugye milyen helyes? – vigyorgott barátnőm, Veronica. – Kár hogy nekem ott van Caleb, biztos ráizzítanék. De te szingli vagy.

- Tudom. – vigyorogtam vissza. Ismerhetne, hogy azonnal vadászatra indulok. – Ki is fogom használni, ne ijedj meg.

- Nem csalódtam benned. – bökött oldalba. – Miért nem ülsz mellé? Egyedül ül.

- Ott beszélget vele, Jared. – biccentettem a fiú felé. – Tuti felkapná a vizet ha flörtölnék vele. – elővettem a zsebtükrömet és megnéztem nem jött-e le a sminkem. – Mindig is tetszettem neki. Emlékszel, mikor egy vörös rózsával állított be hozzám?

- Azután jártál is vele. – emlékeztetett.

- Ja, igaz egy hétig. – jutott eszembe, és eltettem a tükrömet. – Ezzel a sráccal is csak egy kis kapcsolatot akarok.

- Gondoltam. Én se nagyon szoktam olyanokkal járni, akibe szerelmes vagyok. Akkor örök életemre mellette maradnék. Calebbe se vagyok szerelmes, a haverja sokkal jobban vonz, épp ezért járok Caleb-bel.

- Értem. – Jól teszi! – Na de akkor én most megyek hódítani. – Azzal egy kacsintás kíséretében felálltam és fogva az összes cuccomat elindultam az ablak felőli padsor második padja felé, ahol a két srác beszélgetett.

- Szia! – köszönten mosolyogva. Ez a mosoly be szokott jönni. – Ide ülhetek melléd?

Láttam Jared fagyott arcát, mikor ezt kérdeztem, és azt is ahogy a padot markolta. De elfojtottam egy gúnyos mosolyt.

- Szia! – A srác viszonozta a mosolyomat. Sötétbarna szemei olyanok voltak mint a folyékony étcsokoládé.  Miért nem jut eszembe a neve? Pedig mondták. – Ülj csak le.

- Köszi. – mosolyom vigyorrá szélesedett, és csábosan leültem mellé, lepakolva a cuccaimat a padra.

- Na, én meg a helyemre megyek. – közölte gyorsan Jared. – A tanár mindjárt itt lesz. Majd szünetben beszélünk, Chris. – Ez az! Christopher a neve! Kösz drága Jared!

- Oké. – intett Chris, egy pillanatra a távozó fiú felé nézve, majd újra rám. – Te vagy Linda, igaz?

Honnan tudja a nevemet? – kérdeztem magamtól, de aztán a gyomromban szállingózó pillangókra lettem figyelmes, amit az váltott ki, hogy kimondta azt. Furcsa…

- Igen. – mondtam pislogva. – Te meg Christopher.

-  Csak Chris. – kérte elnéző mosollyal.

- Milyen az első napod itt? – Miért ezt kérdeztem? Teljesen mást akartam, nem szoktam én ilyeneket kérdezni, pláne nem fiúktól.

- Még el se kezdődött igazán. – vont vállat a füzete sarkát gyűrögetve, majd hozzátette. – Ez még csak az első óra.

- Mondjuk igaz. – bólintottam rá.

- De, jó sulinak tűnik. – folytatta. – Tiszta, rendezett és jó ez az osztály.

- Igen, és végre gazdagodott egy helyes sráccal. – Na, kezdek visszatérni!

Zavartan felnevetett és a hajába túrt. Megint az az érzés, mint az előbb. Mi van velem? Pedig ma még nem ettem semmit.

- Ez kedves tőled. – kuncogott fel, és erre hirtelen nem jutott eszembe más téma. Mióta nem tudok én csacsogni? Valami nincs rendben ma velem!

 Már épp kezdtem kétségbeesni, mikor a tanár úr végre belépett az ajtón, de nem könnyítette meg a dolgomat, hogy Chris elég sokszor néz felém, és néha éreztem, hogy felforrósodik tőle az arcom. Fogalmam sincs mi ez. Ma nem önmagam vagyok.

/Christopher/

 Szőke haj, kék szem, kedves arc. Ez volt az első benyomásom Lindáról, mikor leült mellém, és beszélgetni kezdtünk. Gyönyörű volt. – jött a második benyomás, amit azonnal követett a harmadik: Olyan mint egy angyal. Na és a hangja. Mikor beszélt hozzám, mintha gyomrom állandóan bukfencezett volna, és csak mosolyogni tudtam, alig jutottam szóhoz. Na meg mikor azon kaptam magam, hogy az órán is őt nézem! Nem jó dolog, ha már rögtön első órán nem figyelek oda, de hát én tehetek róla?

- Chris, én vigyáznék vele a helyedben. – mondta szünetben Jared, aki már most jó barátom lett.

- Kivel?

- Lindával. – magyarázta, majd körbenézett és látva, hogy nincsenek messze tőlünk, suttogva folytatta. – Minden pasival kikezd, de nem jár velük több ideig, mint egy hét. Töri össze őket, nem jársz te jól vele!

- Nekem kedvesnek tűnt. – mondtam egyszerűen, és lopva, mosolygós angyalarcára pillantottam. – Na de ki mondta, hogy akarok tőle valamit? – tértem észhez.

- Az arcod. – mutatott az említett testrészemre. Áh, szóval az arcom most már árulkodik is. Szuper! – Komolyan beszélek, velem is ezt csinálta.

Áh, hogy innen fúj a szél! Féltékeny? Vagy csak a tapasztalat?

- Nyugi, én nem hagyom, hogy játszanak velem. – nyugtattam meg. – De kösz, hogy aggódsz értem.

- Te tudod. – morogta, mert talán észrevette, hogy most is őt bámulom. De hát ha vonzza a tekintetemet? Nem akartam elhinni, amit Jared mondott, mert kizártnak tartottam, hogy Linda ilyen lenne.

  Ám ma délután az iskola előtt, Linda eléggé furcsán viselkedett, amire nem számítottam tőle. Elkezdett flörtölgetni egy másik fiúval, aki azt hiszem osztálytársunk, és ez még nem is zavart, volna ha aztán hazafelé menet, nem jött volna oda, és kezdett volna ismét beszélgetni velem. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy éreztettem vele, hogy kissé csalódtam, mert ahogy a közelemben volt, mintha kitörölték volna az agyamat a fejemből. Nem lesz ez így jó… - futott át az agyamon.

/Linda/

Nem! Kizárt! – hajtogattam magamnak, azt, amiről már én is tudtam, hogy felesleges. – Nem létezik! Nem! Nem szerethettem bele Christopherbe! Én nem szoktam szerelmes lenni senkibe! Én mindenkivel csak járni szeretek, aztán hagyni a fenébe! És nem, nem most fordult már ilyesmi először, de akkor azokat a fiúkat nagy ívbe elkerültem, amíg észre nem vették, hogy „nem érdekelnek”. De őt… Chris-t nem tudom elkerülni. Chris-t nem lehet elkerülni. Mert ő olyan, mint egy mágnes! Márpedig muszáj lesz. Nem ragadhatok le senkinél, két hétnél hosszabb ideig. Én nem olyan lány vagyok!

  Ezekkel a gondolatokkal forgolódtam, már reggel fél öttől egészen hatig, amikor is felocsúdtam az ébresztőmre. És rendkívül nagy butaság tőlem, de örültem neki, hogy mehetek, és nem másért, mint Chrisért. És igen, el fogom kerülni, de legalább láthatom. Na de, ezt most gyorsan be kell fejezned!

  Nagyot sóhajtottam, mikor rátettem az iskola bejárati ajtajának kilincsére a kezem, épp mikor meghallottam a hangját.

- Szia! – Termett egyszer csak mellettem. – Te is mindig gondolkozol, hogy ne fuss inkább el ahelyett, hogy bemennél?

- Ja. – ennyi volt a válaszom, aztán gyorsan feltéptem az ajtót, és már le is hagytam. Elhatároztam, hogy aznapra meg is volt a beszélgetésünk. Ha megbántom, ha nem, én nem járhatok, olyannal, aki tetszik. Ez a szabály, és ebből a szempontból, nem vagyok hajlandó szabályt szegni.

/Christopher/

Nem értettem semmit. Egyik nap ő akar mellém ülni, és beszélgetni, na meg flörtölni, a másik nap meg, hozzám se akar szólni, és mikor ránézek elfordul! Érti valaki a lányokat? Aki igen tegye fel a kezét, és azonnal felszólítom a válaszért cserébe.

Talán Linda beverte a fejét az este? Vagy agyátültetése volt. Netán skizofrén?

  Elhatároztam, hogy ki fogom deríteni, mi van vele. Nem fogom ezt annyiban hagyni, ha én nem is tetszek neki, úgy, mint ő neki, attól még beszélgetni lehetne. De talán igaza volt Jarednek? Lehet, hogy tényleg olyan lány? És most velem egyáltalán nem akar kikezdeni? Maradna annál az osztálytársunknál, akivel a tegnap is flörtölgetett? Annak ellenére, hogy nem is illenek össze?

 Kihasználtam az alkalmat, hogy órák után az iskola előtt várakozott. Annyit már sikerült megtudnom, hogy barátnője menzás volt, és hogy néha megvárja őt. Odamentem hozzá, és leültem mellé a padra.

- Beszélhetünk? – kérdeztem, kertelés nélkül, de nem nézett rám, csak bólintott, s továbbra is a távolba meredt. Hát jó! – Valami baj van?

- Miért lenne? – Most végre rám nézett. De elég rosszul hazudott. Hát hiába, az angyalok sem tökéletesek!

- Csak mert ma olyan furán viselkedtél. – feleltem. – Nem szólsz hozzám, és ha én hozzád szólok alig akarsz válaszolni. Most is ezt csinálod. Nem akarsz rám nézni…

- Most jó? – fintorgott és újra a szemembe nézett, azokkal a kék szemeivel. Fájt ez a fintor, de nem eléggé ahhoz, hogy feladjam és otthagyjam.

- Félig. – húztam a szám. – Szeretném, ha elmondanád, mi van. Velem van baj, vagy…?

- Veled? – hitetlenkedett. Nem értettem, ezt az arcot. Mintha fájdalmas lenne és tehetetlen. – Hiszen te… áh. Épp ez az! Velem van a baj!

- Éspedig? – firtattam.

- Nézd, én nem az a lány vagyok, akinek látsz, talán hallottad már. – kezdte, de nem várt választ, hanem folytatta. – Én az a fajta csaj vagyok, aki nem ragad le egy fiúnál, hónapokig, hanem cserélgeti őket. Egyszer ezzel, másszor azzal.

- Igen hallottam valami ilyesmit. – hümmögtem.

- De aztán érezni kezdtem valamit irántad. – vallotta be, és ugyanúgy elpirult, mint mikor őt néztem tegnap. – Megtetszettél, és úgy éreztem, hogyha járni kezdenék veled, az nem egy hétre, vagy két hétre szólna. És én ilyenkor mindig, inkább kerülöm a… szerelmet.

  A szívem vert, mint az őrült. Most bevallotta, hogy szerelmes belém?

- Tehát csak ez a baj? – kuncogtam fel. Erre rám kapta a fejét.

- Miért nem elég ez? – kérdezett vissza nagy szemekkel.

- Ez egy kis akadály, amit át fogsz tudni lépni. – mondtam neki. – Csak nem lehetsz, te olyan vészes. – Ezt muszáj volt elsütnöm.

- De igen. – vágta rá, és ezen mintha maga is meglepődött volna. – Gonosz vagyok…

- Egy gonosz angyal. – csúszott ki a számon, és éreztem, hogy lángol a fülem. Azt hogy egy angyalhoz hasonlítom, kicsit később kellett volna közölnöm vele, nem?

- Tessék? – lepődött meg, de a szeme valahogy érdekesen csillogott.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy élvezd a szerelmet. – mosolyogtam rá nem törődve a kérdésével, és közelebb hajoltam hozzá. – Hidd el nem rossz dolog.

- Nem is tudom… - húzogatta a száját, de éreztem, hogy már nem egyenletes a légzése.

- Én megmutathatom milyen. – ajánlkoztam, de nem közelítettem tovább.

- De akkor el kell fogadnod, hogy néha nehezen fog menni nekem. – suttogta.

- Azt hiszem, el tudom fogadni. – bólintottam, és megakadályozva, hogy tovább beszéljen, végre megcsókoltam őt. Hihetetlen érzés volt, mikor visszacsókolt, és úgy éreztem, elég nehéz lenne megválnom tőle.

  Talán néha tényleg nehéz lesz vele, és azt fogom érezni, hogy nem megy, de kitartónak kell lennem. Mert azt hiszem, egy ilyen lányért megéri.

                               

*A karácsonyi bál*

Na itt is van a beígért novellám! Békés, boldog Karácsonyt kívánok Mindenkinek!

A karácsonyi bál

  Nem tartozik a kedvenc délutáni elfoglaltságaim közé, hogy egy méregdrága kisestélyi ruhaboltban ácsorogjak – anyám unszolására persze – és válogassak a szebbnél szebb báli ruhák közül. Most még is ezt kell tennem.

- Ne próbáld meg elhitetni velem, hogy egyik sem tetszik. – nézett rám anya összehúzott szemekkel.

 Hogy miért ez a nagy felhajtás? A válasz egyszerű: a Crusader család – akik egyébként nagy barátaink, csak én nem látom így – bált rendeznek Karácsonykor, most először, és meghívtak minket egy csicsás boríték és a benne lévő szintén díszes papírra vetett királyihoz méltó szövegtípus eszközével. A szüleim évek óta nagyon jó kapcsolatban állnak velük, és szerintük illetlenség lenne nem elmenni. Sajnos, ezzel, ha kelletlenül is, de egyetértettem velük.

- De tetszik, csak épp nem értem, miért kell ekkora hűhó. – sóhajtottam, ismét végignézve a tagadhatatlanul, gyönyörű szép báli ruhákon. – Van otthon egy estélyim, amit a gólyabálra vettünk. Nagyon jól néz ki és csak egyszer volt rajtam.

- Erre a bálra nem olyan ruha való. – rázta a fejét anya, majd felmutatta azt, ami nekem is a legjobban tetszett közülük. – Hanem ilyen. –mosolyodott el.

  Nagyot sóhajtottam és erőltettem egy kis mosolyt az arcomra én is. Tudtam, hogy már úgyis felesleges ellenkezni.

- Jó, legyen. – egyeztem bele és kivettem anya kezéből a kék szépséget. – Merre van a próbafülke?

- Itt jobbra. – mondta kedvesen az eladónő, én pedig követtem az irányt, anyu meg engem.

*

 - Nem hiszem el, hogy nem vagy lelkes! – hitetlenkedett Lily, s ő velem ellentétben eléggé fel volt pörögve. Pedig ő nem is jön. – Még sosem voltam bálon, de biztos izgi lehet!

- Az én részemről, legszívesebben itthon maradnék, és úgy karácsonyoznék, ahogy eddig. – motyogtam, miközben barátnőm már elő is készítette a sminkeléshez szükséges dolgokat.

- Azért mert bolond vagy. – mondta szemét forgatva. – Láttam a ruhádat, nagyon szép, és biztos sok helyes pasi is lesz.

Ez jellemző Lilyre: Ha vannak helyes fiúk, az már fél siker.

- Akkor menj el te helyettem! – tanácsoltam neki.  

- Na, ide figyelj, barátosnőm, most gyorsan lelkesedj fel! – mondta színpadias fenyegetéssel. – Úgy viselkedsz, mintha a saját temetésedre mennél. De szerencsére nem, szóval mosolyogj és érezd jól magad!

Nagyot sóhajtottam.

- Igazad lehet. – engedtem meg. Pedig anyának is megígértem, hogy megpróbálom élvezni a dolgot. – Lehet, hogy tényleg jó buli lesz.

- Na, látod! Most csukd le a szemed! – kérte és már fogta is a kezébe a szemfestéket.

  Egy negyed óra múlva az arcom már teljesen kész volt, és Lily nekiugrott a hajamnak is. Kértem, hogy ne túl csicsás legyen, de persze nem figyelt rám, összedobott egy laza kontyot. Be kellett ismernem, hogy jó munkát végzett, még így se néztem ki soha. És azt is be kellett vallanom, hogy egyre jobban kezdtem izgatott lenni a ma estétől.

- A smink csodákra képes! – nevetett erre barátnőm, mikor közöltem vele ezt. – Na, menj vedd fel a ruhádat! – indítványozta, én pedig nagy nehezen magamra tornáztam azt. Iszonyúan kellett vigyáznom nehogy szétszakítsam, és hála istennek Lily is segített látva hogy bénázok.

  Persze odalent anyáék odáig voltak a gyönyörtől, hogy milyen jól nézek ki, és hogy Lily milyen ügyes, aztán pedig Dean-nél, hogy milyen csinos lett – főleg a felzselézett hajával – aztán elköszöntem barátnőmtől, és beszálltunk az autóba.

 Kissé nehezen találtunk oda a helyre, - ugyanis nem otthon tartották, hanem kibéreltek egy báltermet. Pedig azt hittem, hogy már anyuék is ismerik eléggé Londont.

  Mikor kiszálltunk a kocsiból, Mrs. Crusader már futott is felénk, hatalmas bordó ruhájában, és a hosszú fekete hajával.

- De örülök nektek! – örvendezett, és mind a négyőnket megölelte. – De rég láttalak titeket, gyerekek. Gyönyörű szép vagy, Nina és micsoda férfi lett belőled Dean. Na, gyertek beljebb, Richard is odabent van.

 És ezzel beterelt minket az épületbe. Az előcsarnokban csak néhány pad volt meg növény, ember nem igazán, ám mikor beléptünk a majdnem négyszer akkora terembe, ennek pont az ellenkezőjét láttuk. Korábban érkeztünk, de már így is tele volt minden táncoló emberekkel. Ahol nem táncoltak, ott asztalok voltak megterítve gondolom a vacsorához.

Mr. Crusader is legalább ennyire örült nekünk, aztán bocsánatot kért, amiért a fia – akit egyszer, ha láttam öt éve – késik, majd indítványozta, hogy felesége mondjon beszédet.

 Így mindenki leült a neki táblácskával kijelölt helyére, és Mrs. Crusader egy nem éppen rövid beszéddel köszönte meg amiért itt vagyunk. Miután ezt befejezte a pincérek kihozták a vacsorát, ami tagadhatatlanul nagyon finom volt. Húsleves volt, és másodiknak nyárson sült csirke, körettel és szósszal. A tánc ezután kalóriaégetésként szolgált, főleg miután a finomabbnál finomabb süteményeket is kihozták desszert gyanánt.

- Táncolsz velem első körben? – kérdezte vigyorogva öcsém, én pedig örültem a felkérésnek. Kínos lett volna, ha legalább egyet nem táncolnék és nem igazán akartam, ha valami ismeretlen – aki persze elvárná, hogy ismerjem régről – kérjen fel, s tánc közben azt ecsetelje mennyit nőttem és milyen szép lettem.

- Látod azt a csajt? – kérdezte izgatottan Dean, miközben táncoltunk, és úgy fordított meg hogy én is lássam a szőke szépséget. – Irtó jól néz ki, és majd fel akarom kérni táncolni.

- Nemrég szakítottál Hellával. – közöltem vele, de persze csak bökdösés képpen, sose szokott adni az én véleményemre. Függetlenül attól, hogy tudta, én kedveltem Hellát.

- Igen én szakítottam, mert már nem éreztem ugyanazt. – vont vállat, és a zene ritmusára gyorsan megpörgetett. Jellemző, ő még pörgős zene közben is képes beszélni. – Szóval…

- Itt akarsz becsajozni? – húztam fel fél szemöldököm, anyáék felé bökve a fejemmel, akik szintén táncoltak nem messze innen.

- Nem kifejezetten. – kuncogott. – Csak ismerkedni akarok.

- Te tudod. – öltöttem ki rá a nyelvem, és csak akkor vettem észre, hogy egy srác pár méterre tőlünk engem néz. Mélykék szemeit innen is tisztán kivettem, és az a sejtelmes félmosoly ott játszott az ajkán, de mikor észbe kaptam el is fordítottam róla a fejem.

- Oha, bagoly mondja verébnek. – Dean még ezen is rajta kapott. Kaján vigyora virított az arcán, és kedvem lett volna letörölni onnan.

- Nem tudom, miről beszélsz. – játszottam az értetlent, épp mikor vége lett a számnak. Megálltunk és elléptem tőle. – Pihenek egyet, te meg „vadássz”! – rajzoltam idézőjeleket a levegőbe majd, elmentem az asztalunkhoz hogy töltsek magamnak egy kólát. Aztán meg gondoltam egyet és fogva a poharamat kimentem az előcsarnokba, ahol némileg csendesebb légtér uralkodott, és valamivel hűvösebb is volt, ami most jól is esett. Leültem az egyik padra, és elmerengve iszogattam a szénsavas italt. Nem sokkal később valaki idejött hozzám. Először azt hittem Dean az, de tévedtem.

- Túl tökéletes, igaz? – szólt a fiú, akit az imént is láttam táncparketten. Nem tudtam mit válaszoljak rá, csak elmosolyodtam, de vagy leolvasta a választ az arcomról, vagy nem is volt igazán kíváncsi a véleményemre, mert folytatta, és ennek már köze sem volt a bálhoz. – Én Matt Crusader vagyok. – nyújtott kezet. Szóval ő a srác, aki késett?

- Nina Alston. – mutatkoztam be én is és megráztam a felém nyújtott kezet. Amikor bőrünk összeért a szívem furcsán kezdett verni, de mire akár csak magyarázatot kereshettem volna rá leült mellém.

- Hogy érzed magad itt? – érdeklődött és most már tényleg kíváncsi volt a válaszomra.

- Hát, nem igazán az én asztalom az ilyen bál. – ismertem be. – De minden nagyon szép, és a zene is jó. – tettem hozzá azért.

- Ne is mond. – húzta a száját. – Én sem érzem magam igazán otthon ebben a környezetben. Anyámék ragaszkodtak ennek a bálnak a megszervezéséhez. Ahhoz meg pláne, hogy ezért itt legyek.

- Ez érthető. – jegyeztem meg.

- Na de ha már itt vagyunk, táncolunk egyet? – kérdezte ugyanazzal a mosollyal, mint a tánc közben.

- Táncolunk. – bólintottam rá és készségesen megfogtam a felém nyújtott kezét. Bevezetett a terembe egyenesen a táncolók közé. Pont egy lassabb szám ment, de nem bántam, mert így legalább tudunk beszélgetni.

  És beszélgettünk is. Sokat megtudtam róla, többek között azt is, hogy nem messze van az iskolája az enyémtől és hogy ő is idén érettségizik. Én is meséltem magamról, és közben észre se vettünk, hogy már vagy három számot végigtáncoltunk. Csak úgy repült az idő, és mire észbe kaptam már hazafelé ültünk a kocsiban. Persze végig Matt-en járt az eszem és a beszélgetéseinken. A szép kék szemén, és a mosolyán, na meg a tánctudásán. Ahhoz képest, hogy a mostani fiúkat jobban leköti a bulizás, meg a haverok ő például tud táncolni!

  Fel se tűnt mennyire álmos vagyok csak miután kiszálltam a forró zuhany alól. Felvettem a pizsamámat és még gyorsan előkerestem a telefonomat a táskámból, hátha hívott valaki, esetleg Lily. Akkor vettem észre egy cetlit, ami biztos, hogy nem volt a retikülben, mikor belepakoltam. Egy kis szalvéta darab volt, mint kiderült, rajta egy gyorsan lefirkantott, de mégis egész szép külalakú írással.

Nem hittem volna, hogy tetszeni fog ez a bál, mikor elindultam otthonról. De veled lehetett élvezni, Nina.

Látnálak még…

Hívj fel!

Matt

Alul feltüntetett egy számot is, ami nyilván az övé volt.  A szívem hevesebben vert, mint bármikor és egy hatalmas mosollyal az arcomon feküdtem be az ágyba, még mindig a kezemben szorongatva a szalvéta-üzenetet.